Míg a napjainkban használt beton összetételét cement és különböző adalékanyagok (homokos kavics) képezik, a római korban az építészek égetett mészből és kőzúzalékból keverték ki a beton alapanyagát. Egy egység mészhez, három egység hamut adagoltak – áll a Kr.e. 1 században élt római építész, Vitrovius fennmaradt feljegyzéseiben. A vulkáni hamu vegyi reakcióba lépve a mésszel, tartós habarcsot alkotott, melyhez öklömnyi méretű tufa-, vagy tégladarabokat kevertek.

„A római beton sokan gyengébb, mint a ma ismert beton. Körülbelül tizedannyira erős.” – nyilatkozta Renato Perucchio, a New York-i Rochester Egyetem mérnöke – „Ami figyelemre méltóvá teszi, az a környezeti károkkal és az idővel szembeni elképesztő ellenállása.
A rómaiak már a Kr.e. 2 évszázadban alkalmazták a vulkanikus hamuval kevert betont nagyszabású építési projektek kivitelezésénél, de az eljárás elterjedése és a használt habarcs összetételének szabványosítása Augustus, az első római császár Kr.e. 27-ben történő trónra lépése után következett be. Augustus rendeletei nyomán kezdődtek meg Róma városának felújítási munkálatai és olyan nagyszabású építkezések, melyek eredménye a Mars mező nagyszerű fürdője, a Patheon. A korábbi széles körű vulkanikus hamu kitermelésének központosítása szintén a császár uralkodásához köthető. Az építők ekkor kezdték el alkalmazni a Rómától 20 kilométerrel dél-keletre fekvő, Pozzolane Rosse-i lelőhelyről származó vulkanikus hamut.

A Berkeley-i Kalifornia Egyetem geológus Marie Jackson és munkatársai, a Pozzolane Rossei-i hamu tanulmányozása során megállapították, hogy a benne lévő ásványi anyagok egyedülálló keverékének kiemelt szerepe lehetett abban, hogy megóvják a betont a kémiai bomlástól és egyéb sérülésektől. „Egy koherens, jól kötő anyagot nyertek” – magyarázta a geológus, melyben a vulkanikus hamu egyedi összetétele különleges szilárdságot biztosított a betonnak.
A leleményes római építők a víz alatti struktúrák kialakításához egy másik vulkanikus hamut is alkalmaztak. A Nápolyi-öbölben bányászott pulvis puteolanus több ezer tonnáját szállították a Földközi-tengeren felépítendő kikötővárosokba Olaszország partjaitól Izraelen át Alexandriáig.

Bár a pulvis puteolanus konkrét hatásmechanizmusát nem ismerjük, feltehetőleg szerepe a mészpasztával és a tengervízzel alkotott kémiai reakció volt, mely révén mikroszkopikus struktúrák jöttek létre a betonban, melyek megkötötték az olyan szerkezetre káros molekulákat, mint a kloridok és a szulfátok, melyek komoly károkat okoznak a napjainkban használt betonban.
A rómaiak által feltalált beton sikere ellenére a Birodalommal felbomlása után kikopott az építészet történelméből, a középkorban csak elvétve alkalmazták az építőanyagot.

Forrás: MTV.hu