Alkalmas hatalmas épületek nagy teherbírású szerkezeteinek megépítésére éppúgy, mint légies könnyedségű pillérek, oszlopok elkészítésére, de akár lakások belsőépítészeti elemeként is. Betonból szinte bármilyen forma létrehozható, s az acélszálas merevítésnek köszönhetően korábban elképzelhetetlen méretű és formájú épületek készülhettek. Elég csak a több száz méter hosszú hidakra, a nagyvárosok látképét uraló felhőkarcolókra vagy éppen Brazíliaváros nyíló virágra emlékeztető katedrálisára gondolni.

A vasbeton építkezést az egymást követő ipari forradalmak indították el hódító útjára a XIX. században. A francia Joseph Monier – aki eredeti szakmáját tekintve kertész volt – egy olyan új technológiát próbált kikísérletezni, amellyel az időjárásnak és a növények gyökereinek egyaránt ellenálló virágcserepeket hozhat létre. A portlandcementből és kavicsból készült, belülről acélszálakkal megerősített anyagot az 1867-es párizsi világkiállításon mutatta be a nagyközönségnek, s ettől kezdve nem volt megállás. Folyamatosan újabb és újabb felhasználási lehetőségeket fedeztek fel s egyre merészebb épületeket emeltek a közben folyamatosan korszerűsített technológia segítségével.

Bár a vasbeton kétségkívül egy új találmány, maga a betonépítkezés azonban sokkal régebbi a felhőkarcolók koránál. Kevéssé ismert tény, hogy már az ókor kezdetén, még a Római Birodalom előtt is építkeztek betonból a földközi-tengeri népek. Az egyik legkorábbi erre utaló nyom az ókor híres kereskedőihez, a föníciaiakhoz kapcsolódik. A térség perifériáján, Marokkó atlanti-óceáni partvidékén, Tangertől mintegy 100 km-re találhatók Lixus romjai. A város egykori kikötőjét hatalmas faragott gránittömbök védték az óceán hullámaitól, s ezen sziklák vizsgálatakor kiderült, rögzítésükre egyfajta kezdetleges betont használtak, amely az i.e. XIII. századból származik, vagyis több, mint háromezer éves.

Cementszerű anyagokról azonban ennél régebbről is vannak feljegyzéseink. I.e. 3000 körül az egyiptomiak már sarat, illetve mésztartalmú habarcsot kevertek szalmával, s egyes esetekben ezzel rögzítették egymáshoz az agyagtéglákat. Az igazán nagy épületeket azonban ekkor még a monumentális kőtömbök saját súlya tartotta össze. Ugyanebben a korszakban a kínaiak is alkalmaztak cementszerű anyagot épületeik tégláinak, illetve bambuszcsónakjaik anyagának egyben tartására.

A betonépítkezés igazán jelentős felfutása azonban a Római Birodalom korára tehető. A vastag falak, boltívek a Köztársaság korának végétől kezdve legnagyobbrészt zsaluzat vagy vékony kőfalak közé öntött betonból készültek. A technológia egyszerű volt: alapanyagként campaniai Puteoli (ma: Pozzuoli) kikötőjének közelében bányászott vulkanikus eredetű kőőrleményt, az úgynevezett puccolánt használták. Ezt keverték össze homokkal és különféle méretű egyéb kövekkel, s így egy aránylag könnyű, nagyszilárdságú anyagot kaptak végeredményként.

Ennek az anyagnak a segítségével épültek Róma falai éppúgy, mint a város mára szimbólummá vált építményei: a Colosseum, az Angyalvár, a Pantheon vagy éppen Traianus fórumának üzletcsarnokai.