Egy, a világunkban hétköznapi szinten jelen lévő anyag jelentőségét sokszor nem vagyunk képesek pusztán azzal felfogni, ha belegondolunk, hol is van jelen. Meghökkentő lehet azonban tudni, hogy a manapság hétköznapi kötőanyag, a cement nagyon hosszú ideje szolgálja az emberiséget, és olyan építményekben is megtalálható, amelyről talán nem is feltételeznénk.

A cement, mint elnevezés a római időkig nyúlik vissza; ekkoriban az opus caementitium kifejezést az olyan (a betonhoz hasonló) falazott szerkezetekre használták, amelyek kőzúzalékból és az azt összetartó égetett mészből készültek.

A rómaiak az etruszk és a hellén örökséget fejlesztették tökélyre; ezek közül különösen az új építőanyagokkal való kísérletezés során értek el sikereket. A gyakorlatias rómaiak az építkezések során elhagyták a nagy köveket, és kőzúzalékkal (caementa) és a már említett hidraulikus mésszel, ún. deszkazsaluzásos módszerrel építkeztek, mint például a leghíresebb ilyen jellegű konstrukciónál, Ostiánál, Róma kikötőjénél. Lényegében a betont találták fel ezzel a módszerrel; a cement előnye többek között a kötés szilárdsága volt, valamint az, hogy víz alatt is megkötött. Egy másik, még ennél is híresebb példa a cement római kori alkalmazására a római Pantheon.

A „modern” értelemben vett cement pályafutása 250 évvel ezelőtt kezdődött; egy J. Smeaton angol mérnök jött rá 1756-ban, hogy az agyagot és homokot tartalmazó mészkövek égetés után olyan meszet adnak, amely vízben szilárdul. A portland cementet J. Aspdin brit cementgyáros jegyeztette be az angliai Leedsben, 1824-ben, amelytől fogva a cementgyártás is fellendült: Franciaországban 1840-ben létesült először cementgyár.

Akadnak azonban olyan kutatások is, amelyek szerint a cement, illetve a beton már jóval korábban felbukkant: habár nem minden szakértő ért ezzel egyet, a Drexel Egyetem kutatói szerint már az ókori piramisokat sem a saját súlyuk tartotta egyben.