A Képgyár Blog kritikusai Salgótarjánban jártak, ahol a város építészetét vizslatták meg kritikus szemmel. És meglepődve állapították meg, hogy a sokkoló építészet nem a vérfagyasztó táj miatt okozott döbbenetet: az űrvárosra emlékeztető településre érve a főtéren, a múzeum, a városháza és egy toronyház közt állva csak esztétikai elragadottságuknak tudtak hangot adni.
Idézetek az írásból:
A három egymással összegabalyodó betonstruktúra ugyanis olyan egységes, késő modern stílusú szövetet alkotott, mintha egyetlen űrbázis különböző elemei lennének. A legömbölyített sarkok közt alig látszott az égbolt, így biztonságban éreztük magunkat, nem fenyegetett, hogy egy óvatlan mozdulatot követően kizuhanunk a világűrbe.
A legizgalmasabb a központi elem, a művelődési ház volt. Az óriási, lekerekített sarkú löncshúskonzervekre emlékeztető formákat hullámos kerámia burkolta. Sárgás színén nyomot hagytak a mélyűr zord körülményei. A burkolatnak nem tettek rosszat a lepattantság finom nyomai, még a becsapódó aszteroidatörmelék által kiütött kerámiaelemek helyei is illettek a képbe. A művház fölé az egyik oldalról egy rideg és nem túl érdekes, de ebben a hármasban jól működő toronyház magasodott. A löncshúskonzerveket a másik oldalról a városháza szürke betontömbje ölelte körül, lekerekített sarkaival folytatva a központi épület stílusát. A beton és üveg csíkjaiból álló komplexum az ívek és a fal törései miatt nem tűnt nyomasztóan nagynak.
A főtér mögött találtuk meg a környék másik nevezetességét, a Csillag házakat, amelyeket még az ifjú Finta József tervezett a hetvenes évek elején. A tető betontaréjai jelentették az egyetlen említésre méltó részletet. A Csillag házak mintha paravánként szolgáltak volna, hogy az új mechanizmusban acélozott építészek elrejthessék az ötvenes évek lakótelepeit.
Mint kiderült, az űrváros nem korlátozódott csak a központra, a főutca mentén úgy sorakoztak a szigorú űrbarakkok, mintha mögöttük nem a Karancs szelíd dombjai emelkednének, hanem az Alfa Centauri. Az építészek egyébként mindent megtettek azért, hogy ne vegyék figyelembe a környék adottságait. Lenyűgöző volt a lábakon álló, monumentális űrállomás, a Karancs szálló arroganciája. Meg persze az egész épület modern szoborra emlékeztető megjelenése.
A főutcán gyalogolva arra eszméltünk, hogy kikeveredtünk a modernista városrészből, és már a kilencvenes években emelt épületek közt járunk. Kellemkedő, ál-posztmodern szegletek, stílusosnak szánt, kisstílű üvegfalak, a betont elfedő olcsó kőburkolatok villogtak felettünk, és egyszeriben semmi űrutazásos nem volt az egészben. Egy szomorkás, vidéki városban álltunk, és a hirdetési újság nevetségesen olcsó lakásárait böngésztük.
A legizgalmasabb a központi elem, a művelődési ház volt. Az óriási, lekerekített sarkú löncshúskonzervekre emlékeztető formákat hullámos kerámia burkolta. Sárgás színén nyomot hagytak a mélyűr zord körülményei. A burkolatnak nem tettek rosszat a lepattantság finom nyomai, még a becsapódó aszteroidatörmelék által kiütött kerámiaelemek helyei is illettek a képbe. A művház fölé az egyik oldalról egy rideg és nem túl érdekes, de ebben a hármasban jól működő toronyház magasodott. A löncshúskonzerveket a másik oldalról a városháza szürke betontömbje ölelte körül, lekerekített sarkaival folytatva a központi épület stílusát. A beton és üveg csíkjaiból álló komplexum az ívek és a fal törései miatt nem tűnt nyomasztóan nagynak.